Főoldal > Egyéb > Beérkezett pályázatok: Az álmodozó lélek

A “Megfordult velem a világ” című vers- és novellaíró pályázatunkra érkezett alkotások:

MGYGYT

Az álmodozó lélek

“Álom”. Mit jelent ez a szó? Van, akinek jelentéktelen. De olyasvalakinek, akinek az életében nem adatik meg a boldogság, neki minden. Álmában éli meg azt, amit mások az életben. Neki az álom jelent mindent. …és lehet, hogy az álmain keresztül az életben is boldog lesz.

Emma egy teljesen egészséges, átlagos lány volt. Egészen 15 éves koráig. Ekkor történt, hogy egy buliról hazajövet karambolozott egy veszélyes vegyszereket szállító furgonnal. A balesetben a furgonon lévő vegyszerek egyenesen a lány autójára folytak. Átmarva az autót a lányt is érték a vegyszerek. Kómás állapotban szállították kórházba. A kilátásai egy egészen vékony élen táncoltak.
Három héttel a baleset után a lány magához tért. A családja nagyon boldog lett a hír hallatától, de a lányra várt még egy megrázkódtatás. Felkészítették rá, hogy a balesetben kiömlött vegyszerek jelentős nyomot hagytak rajta. Bár amíg kómában volt, gyógyultak az égések, sebek, de ehhez évek kellenek, és teljesen nem fognak eltűnni.
Mikor Emma tükörbe nézett, nem ismert magára. Egy új arc volt a tükörben, egy sebzett, a lány számára csúnya, rettenetes arc. Azt hajtogatta: ez nem én vagyok, NEM! Ez nem lehet! Ne-e-em lehet, vékonyodott el a hangja. Nem tudott abba beletörődni, hogy ez megtörtént vele.
Miután hazaengedték a kórházból, teljesen elzárkózott a világ elől, nem akarta, hogy mások így lássák. Dalszövegeket kezdett írni, s abban fejezte ki fájdalmát. Jól tudott énekelni, gyönyörű szép, simogató hangja volt. A szomszédban lakott egy 18 éves, a lány számára kedves fiú. Úgy gondolta egy ilyen fiú csak kinevetné őt, ha meglátná. Így elérhetetlennek tűnt ez a szerelem. A lány dalaiban már nem csak fájdalom volt egy idő után. Rájött, ha alkot magának egy álomvilágot, úgy sokkal könnyebb lesz túlélni az életét. Gyönyörű szép dalokat írt, s mind a szívéből jöttek. Ezért is voltak annyira nagyszerűek.
A szomszéd fiú minden nap elsétált a lány ablaka alatt. Egyszer meghallotta a lány énekét, ami egyszerűen elvarázsolta. Ezután a fiú minden délutánt a lány ablaka alatt töltött. Elmélyülve hallgatta a lány maga alkotta világát, dalba foglalt álmait. A napok, hetek múlásával a fiú teljesen beleszeretett a lányba, gyönyörű szép hangjába és a gondolataiba. Egyik nap a lány egy fiúról énekelt, aki a szomszéd “felhőn” lakott. A fiú nem volt benne biztos, de úgy gondolta, hogy talán róla énekel a lány. Összeszedte minden bátorságát és másnap becsöngetett hozzá. A lány megkérdezte ki az, s mikor a fiú válaszolt, Emma teljesen ledermedt. A szíve hevesebben kezdett verni, s ahogy ajtót nyitott volna, meglátta magát a tükörben és megtorpant. Remegő hangon azt mondta, most nem, ne-e-em al-alkalmas. A fiú nem tágított. Bevallotta érzéseit, és azt, hogy hetek óta hallgatja a lány énekét. Emma könnybe lábadt szemekkel, remegő hangon kérdezte: – és-és ha nem úgy nézek ki, ahogy el-elképzeltél? A fiú válasza erre csak ennyi volt: -kinyitotta az ajtót, odament a lányhoz, megcsókolta és így szólt: – hiszen gyönyörű vagy! Emma még sosem volt ilyen boldog, soha életében. Elfogadta önmagát is, mert akit igazán szeretett és elérhetetlennek hitt, ő gyönyörűnek látta. Hisz az is volt.

Adrienn (16 éves)
Madarász utcai Gyermekkórház – Onkohaematológia osztály

 

Nyári élményem

Sok minden történt velem a nyáron. Ebből a sok mindenből szeretnék most egyet elmesélni: a legjobbat.

 

Minden egy nyári reggelen kezdődött. Ez egy olyan reggel volt, amikor az ember legszívesebben délig durmolna a jó meleg ágyikóban, de kelni kell! Hisz már megy a kocsi!

 

Anyukám szavai – mint derült égből a villámcsapás – törték meg a reggel idilli hangulatát.

–  Áron, keljél! Nem akarok még egyszer szólni!

– Majd ha odakint is olyan meleg lesz, mint itt – válaszoltam frappánsan.

De hát ha egyszer egy anya elhatároz valamit,  – mi gyerekek – érvelhetünk ellene akár ítéletnapig is… Így hát felkeltem és elindultunk.

Pár óra múlva Budapesten voltunk. Meg is érkeztünk a kórházba. Befeküdtünk, a műtétem másnap volt.

Komolyan mondom, akit még nem műtöttek, annak csak 3 szó az, hogy : műtét előtti stressz. Hogy mi is a jelentése ennek a 3 szónak?

Csinálhatsz bármit, olvashatsz, írhatsz, játszhatsz, beszélhetsz: mindig ott motoszkál a fejedben az, hogy elvisznek egy olyan helyre, ahol benned fognak turkálni.

Estefelé közeledett az idő. A legrosszabb dolog a műtétben 2 dolog: tilos előtte inni és enni. Konkrétan nekem most 6:00-ig volt szabad innom és 0:00-ig ennem… Ezen az evés-ivás dolgon annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, ahogy álomba gondolkodtam magam.

Reggel lett.

A műtét aztán ravaszdi népség! Mindig késik! Most is fog. Ráadásul az az egészben a legrosszabb, hogy minden egyes perccel egyre jobban stresszelek. – gondoltam.

Érdekes, hogy délelőtt nagyon jól elvoltunk anyával, játszottunk, beszélgettünk. Mígnem egy kocsi zörejét hallottam. Biztosan értem jöttek! És tényleg értem jöttek.

 

Mire felébredtem már nem volt a vas a lábamon.

 

Áron (11 éves)

SE II. sz. Gyermekklinika – Onkológia

 

Megfordult velem a világ!

Megfordult velem a világ, a fordulattól ugyan még szédülök, de már érzem, hogy nem a szebbik oldalát mutatja nekem az élet… Egy kórteremben vagyok, egy csomó beteg gyerek mellett, egyedül vagyok…, vagyis mégsem vagyok egyedül, mert itt van az anyukám. Minden olyan rideg és ismeretlen…. mint egy rossz álom.

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Áronnak hívtak. Áron 8 éves volt, elsős. Szerette az iskolát, szerette a focit és szeretett úszni.

Ám egy szép nyár eleji napon Áron beteg lett. Fájt a lába. Ezért a szülei elvitték a debreceni Klinikára, onnan Budapestre irányították őket. A budapesti Ortopédián megműtötték, biopsziát vettek tőle, majd hazaengedték és két hét múlva felállítok a diagnózist: daganat volt a sípcsontjában.

Áron szomorú volt, mert:

–  nem szaladgálhatott,

–  nem mehetett iskolába,

–  ráadásul egy kórházban kellett lennie és kezeléseket kapott.

Áronnak a kezelésektől hullani kezdett a haja. Egy nap, mikor otthon voltak kiment a kertbe, megfogta, jól megmarkolta a haját és mind kitépte, mert könnyen kijött. Mikor meglátta magát a tükörben még szomorúbb lett.

Addig-addig szomorkodott, míg Isten megsajnálta és küldött neki egy barátot, Danit, aki máig is a barátja.

A kórházban Dani mindig gondoskodott róla, hogy jó legyen a hangulat. Sokat nevettek, játszottak, együtt minden sokkal könnyebb volt.

Kis idő múlva Áronnak „nagyműtéte” volt. A „nagyműtét” különösen veszélyes, mert nemcsak műtét, de még nagy is.  A műtét lényege az volt, hogy Áron bal lábából kivettek egy csontot, és ezt átrakták a jobb lábába. Igen ám, de ezt nem lehet csak úgy átrakni és hipp-hopp szaladgálni vele. Rá kellett tenni egy rögzítést, egy olyan vas szerkezetet, ami tartalmazott négy nagy gyűrűt, kettőt fent a térde alatt, kettőt lent a bokájánál, a gyűrűket a csontján átszúrt két drótdarabhoz csavarozták, ezek tartották. A gyűrűket 4 hosszú vasdarab kötötte össze; ennyi az egész. Ezt a szerkezetet úgy hívják, hogy Ilizarov készülék. Egy bácsi találta ki, róla nevezték el.

Egy kora őszi napon műtötték meg Áron lábát, ezután a beavatkozás után se menni, se szaladni, de még bicegni sem tudott. Újra meg kellett tanulnia járni.

Azután vissza kellett mennie a következő kezelésre, a kórteremben sokan azzal viccelődtek, hogy olyan a lába, mint egy robotnak.

Sok-sok idő telt el, Danival és a többi gyerekkel egy csomó mindent csináltak együtt. Ha rosszul voltak,  aludtak, néha hánytak, de amikor jól voltak, társasoztak, pókereztek, activity-ztek, kézműveskedtek, tornáztak, számítógépeztek és persze beszélgettek és nagyon sokat nevettek. 

Azért Áronnak az iskolát sem volt szabad hanyagolnia, hiszen másodikos volt. Sokat tanult, de inkább az anyukájával, nem a kórházi tanító nénivel.

Eljött a december, Karácsonyra mindenki haza mehetett, de újra vissza kellett menni, majd jött a Szilveszter és eljött az Újév. Januárban Áronnak újabb műtéte volt, mert két drót eltört a „vas”-ban, azután is újra tanult járni.

Eljött a február, amikor Áronnak születésnapja volt, ez pont akkora esett, amikor Áron a kórházban volt. Picit szomorú volt. Észrevette ezt Áron anyukája és vett neki egy tortát. Áron nagyon örült a tortának. Mindenki evett belőle, az egész osztály, az orvosok, a nővérek, a gyerekek, az anyukák őt ünnepelték.

Végre eljött a március és vége lett a kezeléseknek.

Azóta eltelt 2,5 év Áron iskolába jár, már ötödikes, kedvenc tantárgya a matematika, néhány hónapja levették a „vas”-at is, most egy műanyag rögzítés van a lábán.”

 

Ha kívánhatnék csak egyet és tényleg csak egyet, azt szeretném, hogy felébredjek ebből a rossz álomból – gondoltam még régebben, de ma már másképp gondolom. Hogy miért? Mert barátokat szereztem, új embereket ismertem meg, egész egyszerűen több lettem, jobb lettem!

Összességében ez az egész betegség nem volt olyan rossz, mint amilyennek elsőre látszott. Jó-jó, nem volt fenékig tejföl, de attól még iszonyú szörnyű sem.

Köszönöm mindenkinek, aki segített nekem abban, hogy jól érezzem magam a kórházban.

 

Áron (11 éves)

SE II. sz. Gyermekklinika – Onkológia

 

Betegségem műtétje

Kiskoromban mindig mondták, hogy az arcom egyik oldala teltebb, mint a másik, de nem foglalkoztunk vele különösképpen, pedig kellett volna. Igaz az ember így se, úgyse szimmetrikus, akkor miért pont nekem kéne annak lennem. Végül egy lukas fognak köszönhetően a helyi fogorvos röntgenre küldetett.  A leletekből kiderült, hogy fibrosus dysplasia mandiblae – em van, ami más néven egy nagyon ritka, akár halálos kimenetelű csontevő baktérium, ami megtámadta az állkapcsom alsó részét. Állítólag Magyarországon ez volt a második eset. Az első egy idősebb férfié, az ok pedig ismeretlen mivel kettőnk, között semmi féle hasonlóságot nem találtak.

Akkoriban még csak tizenegy-tizenkét éves lehettem, még gyerek, ezért nem is fogtam fel komolyan. Nem éreztem magam se szerencsésnek, se elátkozottnak, csak egy okkal több, amiért másabb voltam, mint a többi ember. És a másság valljuk be ritkán jelent jót főleg a gyerekeknél, akik még nem értik az okát. Végül pár hónap múlva az iskolai év vége felé pontosabban 2006. március végén felhívtak Budapestre a Rókus kórház szájsebészetére, ami rá egy évre bezárt. Az orvosok tanácskozni kezdtek és úgy vélték, hogy a fertőzött csontrészt, teljesen el kell távolítani és a pótlást a medencecsont felső részéből kell kivágni és egy fémlánccal illeszteni az állkapocs végeihez.

Két nap múlva végre is hajtották a műtétet. Emlékszek minden egyes apró részletre, akárcsak tegnap történt, pedig több mint öt éve. Az első napokban egy idősebb férfi, akinek a feleségét műtötték, bíztatott és segített, hogy ne maradjak le a történelemből, majd ahogy kedvesét tolókocsival kitolták elmentek. A nő még az utolsó percben egy apró felemelt ormányú fa elefántot ajándékozott nekem. Pár nap múlva a műtétem után még visszalátogattak és egy kisebb csokor ibolyát hoztak. Végül elérkezett a nagy nap, szüleim velem voltak, mikor a hordágyat betolták az üres kopott fehér szobába, ahol az öreg rozsda ette vezetékek kívül futottak a plafonon és az ajtóval szemben egy óriás ablak engedte be a fényt.

Akkor még nem gondoltam bele mennyire veszélyes, ami velem fog történni, ezért nem is értettem, mi az a halvány opálos fény a családtagjaim szemében, mikor betoltak a műtőbe. Az utolsó percekben, mikor egy fiatal nő aki az arcomra helyezett egy maszkot, amiből altató gáz áradt, megkérdezte félek- e? Én természetesen magabiztosan az válaszoltam nem.  Valójában igen is féltem. Rettegtem attól, mi is fog velem történni, hogy fel –e ébredek az altatás után vagy egy apró malőr, amire még az orvosok se számítottak örökre csukva tartja szememet.

Szerencsére nem így történt. Kinyitottam a szemem. És egy új világ köszöntött rám, de nem a gondtalan boldogságé. Más volt minden, sokkal sötétebb és gyászosabban festettek a hangok és az illatok.

Az altatás elmúltával az első, amire feleszméltem az a szomjúság, a második egy vasdrótból készült zár a fogaim mentén, amitől képtelen voltam kinyitni a számat, fájdalmat viszont egy cseppet se éreztem. Megpróbáltam felülni, de még túl gyenge voltam hozzá. A hangokat viszont jól hallottam. Azokat a hangokat, amiket a körülöttem fekvő betegek adtak ki szenvedésük nyomán. Nemsokára egy fiatal ápolónő oda jött hozzám és kérésemet teljesítve adott egy kevés vizet, amit egy fecskendőben adott be egy résen keresztül, a nő azt is elmondta, hogy a szüleim holnap eljönnek és visszavisznek a kis kétszemélyes szobába. Ezután elaludtam és vártam, hogy ez a borzalmas nap véget érjen, de hiába. Nem jött el, és én ott maradtam egyedül. Az egyedüli társaságom az ápolónő volt, aki a csípőmön lévő sebet kezelte, azokban az időkben mindig elfordítottam a fejem, hogy véletlenül se lássam a heget. Aznap sokat sírtam, míg ismét álomba este, de nemsokára ismét fel kellett ébrednem. Életem legborzalmasabb napjai voltak reményvesztett félelemmel, hogy örökre magamra hagytak.

Végül a harmadik napon az üvegablakos ajtó kinyílt és szüleim léptek be rajta, ápolókkal. A férfiak átemeltek egy másik ágyra és kitoltak a folyósóra vissza az apró, akkor már hőn vágyott szobába. Teljesen megkönnyebbültem. Miután a gyógyszerek teljesen kitisztultak a szervezetemből megtudtam, hogy az elmúlt három nap valójában egyetlen éjszaka volt, és csupán a nyolc órás műtét alatt kapott altató mennyisége űzött velem kegyetlen tréfát. Gyűlöltem mind azt, ami velem történt, a tükröket pedig messziről elkerültem, mégis az idő előre haladtával és a tudattal, hogy ez ellen már semmit se tehetek, lassan megbékültem. A legszörnyűbb viszont nem a szokásos kórházi koszt volt, hanem a betegek szúró tekintette, mikor elhaladnak mellettem. Mindannyian csak engem néztek oly ridegséggel, amit senki se tudott megmondani, hogy undor vagy sajnálat szülte- e, esetleg a lelketlenség attól a tudattal, hogy családjaiktól elszakítva kell itt tölteniük napjaikat.

Az éjszakáim, bár senkinek sem mondtam el, félelem ittasan teltek. Sosem tudtam aludni. A pesti tömegközlekedés moraja, nem hagyott. Az autók és motorok zaja félelmetes érzetet keltett bennem. Napokig a kórház után rémálmok gyötörtek, de még a mai napig is előfordul. Sosem fogom elfelejteni azt a hangot.

Mégis a bent töltött idő nem csak szörnyűséggel telt. Sokan meglátogattak és ajándékokat hoztak, édesanyám velem aludt, és apám minden második nap fellátogatott Budapestre, hogy lásson. Az ápolónők pedig folytonos lázam és az emelet egyetlen gyereke jóvoltából sűrűn meglátogattak, beszélgettek velem és nyugtattak. Mindannyian kedvesek voltak és mind másban tértek el, volt, aki fájdalommentesen, határozottan távolította el az infúziós tűket, más aggódva figyelte végig a vérátömlesztést. Végülis megérthető, mivel a műtét nagysága miatt négy zacskóval adagoltak be egymás után, és erre a szervezet nagy eséllyel rosszul is reagálhat, de volt egy idősebb ápolónő, aki kotlósként járt körbe és munkája nagy részét a felügyeletemmel töltötte.

Két hét elteltével végül kiengedtek, és, hogy ezt megünnepeljük betértünk az állatkertbe és végig jártuk a kifutókat. Végig a hangoskodó vidráktól át a kíváncsi szurikátákon keresztül egészen a hatalmas jegesmedvékig. Az orvosok utasítására otthon gyógyszereket kellett szednem az elvágott ideghálózat rendbetételért, ami sosem jött rendbe száz százalékig. Hosszú hajam viszonylag eltakarta a sebet, de a fogaimon fent hagyták a zárat, ami miatt hónapokig nem járhattam iskolába. Nem tudtam mi fog történi, a hosszú kimaradás következtében osztályt kellett volna ismételnem, de ezt nem akartam.

Egy nap kora délután egy tanárom jött el hozzám és munkatársai nevében is felajánlotta, hogy ingyen korrepetálnak, cserébe viszont számon kérik a tananyagot. Így is lett, naponta látogattak el hozzánk tanáraim és feleltettek, még történelemből is, amit az idős férfinek köszönhetően nem kellett átnéznem mégis ötöst kaptam rá. A szájzár levétele után osztálytársaim is ellátogattak és pár héten belül visszatértem az általános iskola padjába, de így se múlt el a műtétet követő események láncolata, félévente, majd évente kellett eljárnom vizsgálatra és az orvosok úgy tartották miután betöltöm a tizennyolcadik életévemet egy kisebb korrigáló műtétre lesz szükség a csont feltételezhető elvékonyodása miatt.  Mégis mára tökéletesen megtanultam kezelni, testnevelésen mindig jelzem tanáromnak, aki megérti, és emiatt kedvezményben részesít, viszont vannak olyan diákok még húszadik évükhöz közeledve, akik képtelenek elfogadni a velem történteket és nem értik miért kapok enyhébb elvárásokat a sportban. Azonban az emberek nagy része bár döbbenettel halják, hisz a csontpótlás szinte észrevehetetlen és csak koncentráció nyomán fellelhető a különbség nem tulajdonítanak neki fontos szerepet az emberi jellem meghatározásában.

 

Zsuszanna (18 éves)

Szent Rókus Kórház – Szájsebészet